A fazekasság után a legősibb kézműves mesterség a szövés. Az öltözködéshez, különböző lakástextíliák előállításához nélkülözhetetlen. A középkori paraszt asszonyának az egyik legfontosabb munkaterülete. A len és kendertermesztés a mag elvetésétől a munka összes fázisa a egészen a fonal megszövéséig, vagy a gyapjú feldolgozása az asszonyok lányok dolga volt. A gazdagabb vidékeken megjelentek a takácsok, akik már műhelyeket működtettek és nem csak az egyszerű kendervásznat szőtték, de sűrű szedett mintás anyagokat terítőknek, ágytakaróknak, párnáknak, vagy olyan kelmét, amiből szoknyák, kendők, bujkák készültek. Az otthon szőtt szőtteseken is megjelentek a díszítések, ellesve a takácsok mintakönyvéből, eleinte geometrikus mintákat alkalmazva, később szedett virágokkal, madarakkal díszítve, ki mennyire volt ügyes. Egy lány születésekor már elkezdték a kelengye szövését.
A II. Világháború után Magyarországon Népművészeti szövetkezet alakultak, egy egy tájegység hagyományos szőtteseinek mintakincsét felkutatva, felelevenítették az ipar térhódítása miatt a századfordulóra már már elfeledett kézi szövést. Csodálatos szőttesek születtek a Sárközben, Palóc földön, Hetésben, Hevesen, terítők, párnák, függönyök, Békés megyében a szövött szőnyegeket szőtték.
Sajnálatos, hogy összesen a 72 (nem csak szövők) Népművészeti és Háziipari szövetkezetből mára egyetlen egy maradt, a Heves Népművészeti és Háziipari Szövetkezet. A környék és a palóc föld hagyományait feldolgozva nem csak az értékmentést tartják hivatásuknak, a közel egy tucat Népművészet Mestere azon fáradozik, hogy megfelelő funkciót találva gazdag mintakincsünknek, munkájukkal mindennapi életünket gazdagítsák , hírnevünket világszerte öregbítsék.